A Csincsillák Dél-Amerikai Andok hegységében élnek. Környezetük rendkívül barátságtalan, az éjszakai hőmérséklet fagypont alá süllyed, a táplálék kevés. Két fajuk létezik: a szélesebb elterjedtségű rövid farkú csincsilla (Chinchilla brevicaudata), amely Peru, Bolívia, Chile és Argentína andoki régióiban fordul elő, és a gyapjas csincsilla (Chinchilla lanigera), melyből a háziasított példányok származnak. Ez utóbbi faj csak Észak-Chilében található meg, hosszabb farka és nagyobb fülei különbözteti meg rokonától. Mivel a csincsillák magashegyi élőhelyén viszonylag kevés búvóhely adódik, leginkább érzékszerveikre támaszkodva kerülhetik el a ragadozók támadásait. Nagy füleik a zaj irányába fordulva a legkisebb nesz forrását is pontosan meghatározzák. Ezeknek a rágcsálóknak a legfontosabb természetes ellenségeik a pamparókák, de a nyílt terepen ki vannak téve légi ragadozók támadásainak is. A vadon élő csincsillák aguti színezete (a szürke különféle árnyalatai, fehér has) segíti az állatokat a rejtőzködésben, hiszen ezáltal könnyen beleolvadnak környezetükbe. A természetben a csincsillák sziklás élőhelyükön résekbe, kis üregekbe húzódnak veszély elől. A nappal nagy részét vackukba húzódva töltik, és csak az éj leple alatt merészkednek elő, hogy táplálkozzanak. A csincsillák nagy szemei jó szolgálatot tesznek ebben a környezetben. A lakásban tartott példányok is idejük nagy részét alvással töltik, és csak szürkületkor hagyják el kuckójukat - éppen jókor, hogy a munkából hazatérő gazdi foglalkozhasson egy kicsit kedvenceivel. Alapvetően csendes jószágok, ritkán hallatott hangjuk nem fogja zavarni a lakótársakat, szomszédokat. Csakúgy, mint a többi rágcsálónak, a csincsillának is éles, állandóan növekvő metszőfogaik vannak. Kizárólag növényi táplálékot fogyasztanak, a természetben elsősorban füvet és különböző cserjék kérgét. Étrendjüket kiegészítik kaktuszgyümölcsökkel is, kedvencük a quisco kaktusz gyümölcse, a guillava. A csincsillák társas lények, kis csapatokban élnek. Finom, halk hangjukkal kommunikálnak egymás között, a feldühített példányok köhögésszerű hangot hallatnak. Közvetlen veszély esetén hallhatjuk magas füttyentésüket, mellyel társaikat figyelmeztetik. A csapattagok szagukról ismerik fel társaikat, az egyedek találkozáskor szimatolva üdvözlik egymást. Bár a hímek között előfordulhatnak civódások, verekedések igen ritkán törnek ki.

A legtöbb csincsillatartó számára az állat legvonzóbb tulajdonsága sűrű, puha bundája. Természetes körülmények között csak ez képes megvédeni őket a nagy hidegtől. Egyetlen szőrtüszőből akár 80 szőrszál is kinőhet - ez a legtöbb emlősfaj esetében mindössze egy. Sűrű szőrzetük nemcsak a hidegtől, de a bolháktól és más élősködőktől is megvédi a csincsillákat. Tetőtől talpig szőr borítja őket, érzékeny bajuszszálaik pedig tapintásra szolgálnak. Ezek segítségével érzékelik közvetlen környezetüket, így még teljes sötétben is biztonsággal mozognak.